skateR.

kis visszatérés: http://xmyheroine.deviantart.com/art/Rusted-From-The-Rain-133410951

Köszönöm. Jelenleg 18 éves vagyok, de 20as éveim közepén szeretnék írni egy könyvet is, amint sikerül a regényírást elsajátítanom, rengeteg ötletem van és meg akarom őket valósítani. Most még a versek világának hódolok és néhány más filozófiai szösszenetnek. Sajnos egy nagy szünetet tartottam, elvesztettem a szerelmem és mind ez megölte bennem az alkotói ihletet. Nagy erőkkel sújtott és a gondolataim nem terelődtek erre a síkra, de a nyár és egy platánfa töve sokban segített, főleg a tisztulásban. Íme pár új "művem", amelyek a blogomon is elérhetőek megtekintésre: dammit.freeblog.hu Ha Isten Szemébe Hűsítő Könny Szökik... Az esőcseppek halkan osonnak végig az est tündöklő fényoltárán Ahol minden csepp egy apró prizma szivárványok büszkesége, innen a Dunán. A Hold lassan előbújik, mosolyog rám félalakban halvány fény, szomorú fény, és egy baljós felleg Messzi távolban, hegyek árnyékában felhők játéka súgja, hogy zivatar közeleg. A fák lombja vízzel telik, kutakká emelkedik esernyője bölcs teste apró kis lakóinak A fűszálak csúszdát járnak és Isten könnyei mint szelíd gyermekek, az avarból pislognak. Nyári este van, ilyen a júniusi friss zápor ahogy ablakom pikkelyekbe költözik Pár perc és eláll, virgonc és komolytalan de mégis csodás élmény, ha Isten szemébe hűsítő könny szökik... Blogomon: http://dammit.freeblog.hu/archives/2009/06/03/Ha_Isten_Szemebe_Husito_Konny_Szokik/ A Halál Édes Csókja Hol vagy már spártai, kinek hulltak százai a bátorság oltárán: ott, ahol méreg a vénán zokog, mint szén a tűzben, izgulnak parazsai a pillanatnak, de már meghalt, a hulla csak némán... Hever, csak egy tű, ki másnak szemét szúrta hol könyvek lapjait bújta, de már a tinta széle elfolyt, a fekete vér a testet szurokká szabta lásd mily fekete gyémánttá lett e halott ember szíve... Kezek keresztben, a decemberi fehér sivatagban körbe gyertyalángok, hogy éghessen a búcsúlevél mint bútól részegült pacsirta a nádasban elhagyta dalát, többet nem adja hírét. Valaha porból tenyésztetett, homoknak testvére de lejárt az óra, kutak forrása leáldozóban és így, így lesz a puszták ostora, ha nincs vize mi éltető és ahogy telik az idő, elhal a vadonban. Hisz a világ emberek hitványa, játszóház a javából bátrak és hősök egyek a listán, már mind veszendők a napnak nincs nyugta, hajtás sem sarjad a fából megmérgezte a háború, ahogy folynak az esztendők. Vannak szavak, csak kevesek, legyetek 'emberek' ti emberek Mert rettegnek a lelki szegények Így öli az ember az embert Így lesz gyilkos aki reggel felkelt, így lesz este halott a nemes Mert az öl, aki gyilkos. Új menedéket keres. A halál édes csókja megérintett, égjenek a fények: Vesszen minden! ahogy veszek én is, halljanak a betyárok a mérgezett bortól, hisz a víz nem elég zamatos nektek pedig ebből lépett földre az élet, innen gyökeredzik múltatok... (.. és alkot fákat: családosat. Hogy legyen, vér! Öröklő!) De így most egymagam, már csak gyomnak adok életet hogy beterítse sírom, legyek láthatatlan, mert látni nem akarom ahogy a balgák hibáját nem markolja béke inkább jót nevet mert ördögök és angyalok harca okozza a szelet! (Sírhalom...) Vihart, mennydörgést, laknak mindenhol, szabadulna tőled de inkább foglal, mint teremt, a színeket keverve tétován így lesznek azok feketék és fehérek, csak csukd be a szemed és legyen kísérőd a képzelet, építs várat ott, hol még zöld táj. A bosszú édes, de görcsös akarat Csak bolondok szomja... Lélegezz mélyet és ne feledd szavad! Ki győzött, az fejét soha nem hajtja. Majd megteszi más, ilyen a halál édes csókja. Blogomon: http://dammit.freeblog.hu/archives/2009/08/03/A_Halal_Edes_Csokja/ Lángokban A Modern Róma Egy andalító tájkép: egy móló és egy árnyék, köves utakon közelítem, ajkaimmal megérintem a levegőt, mely tüdeim tapossa, hogy: élj még! de érzem Föld már nem helyem, kilehelem lelkem: Egy új helyen ébredek, paralízisben éltem hajdan most semmit sem, semmit se hallok a zajban: ki élt most hal, vágyakért láncra verve vezekel az emberből kísértet, mert szívtelen és testtelen. A szeretet az emberek "placeboja", van, de mégse csalfa szökevény, gyógyír és recept a semmire. Gondolat az odva, a remények csak ott virágoznak hol a fonalak a szövőszéken hálóba borulnak. Rugalmas szövetanyag, önmagad birtoka mostan volt van lesz, kínoz élőt, kinek az utolsó dobban. Tisztán lát, most képtelen, régen várt kényelem az örök nyugalom és az ezernyi sérelem. Lángokban a modern Róma, egy élet uradalma most véget ér, leélte amit neki szánt anyja, apja. Tiszta vérvonal volt, kiben nem feneklett méreg élve temették a halál előtt, hogy ordítson a fészek. A felépített várat lerombolja a korai zivatar, dicső fellegben, egy apró szikra,majd villám-vihar Mond kinek számít ha szakad a vitorla? kinek? Egy süllyedő hajón nem tűnik fel senkinek. A mártír már a múlté felemésztette a szégyen. Elhullott az igazság kardja nincs már kéz, az az erős kéz mi tartsa... Legyen múlt a vér, telítődjön a tér! A lelkemmel, mi már semmit sem ér. Blogomon: http://dammit.freeblog.hu/archives/2009/08/10/Langokban_A_Modern_Roma/ Víz A Tüdőmben A hajó nyög a viharban, a torony világít de már távolodom, alig látom, tán 'nem sokáig'... Az eső az arcomba kap, ridegen kapálózom a szívem lüktet, 'majd egy mérföldet az erembe nyom. Eszmélek, az óceán ketrecben tart, éheztet, élni akarok, a nyugalom a múlté, régi történet. Van emlékem, fiatal voltam egy gyermek és ilyen a játék? Félek. Részegek ezek az egek. Nem tudok úszni, megfulladok a kétségekben... Hol van a csónak, hol, merre keressem Istenem? Imádkozok, összeszorítom kezem és mormolok és a vízben őzként a vadász elől loholok. Már látom ébren álmodok, túl hamis az igaz felborult a kocka, egyik oldala a másikra szavaz. Hol vagy gerinc? Egy medúzában többet láttam! Várok a holdfényben, ameddig meg nem találnak és imádkozok, összeszorítom kezem és mormolok közben a vízben őzként a vadász elől loholok. De jött a baj. Erős volt, de még se bírta, összeroppant, mit évekig kovácsoltam, hogy szóljon a lant. Az élet művészete, karcsú teste, mint a hajó oldala elbukott, elmosta ez a baljós szólamú kotta. Deszkázott fedélzet "csípője" jött Guernica fából mint a bárány vérzik a végtelenség karmaitól. Szabad volt, most rab, szorongatott bús fogoly, víz az ura, hollók vára, egy egyszerű szobor. Elnyelik, ellopják, mint trónról a koronát majd csend lett.Gyógyít a jelen, de a mederben az igazság! A part csendes, De egy szigony a habok között suttogja: vége, fulladj fiatal első és utolsó alkalommal. Így mondta a "hírnök", hogy ne csak nézd! Lásd! Te vagy az utolsó állomás: A víz a tüdőmben. Blogomon: http://dammit.freeblog.hu/archives/2009/08/13/Viz_A_Tudomben/ Egyéb írásom: Mindenre A Válasz Az Elmúlás "Nézz szét, hisz a levegő már nem éltető ott ahol két embernek jön a harmadik, a lázadó az áruló fajta, ki gazként támad, mint vérben az eső. hisz a vér nem válik vízzé, de mégis, hisz ha úszik az oltár kinek áldozzon a szeretet, ha megdördül a mozsár? oda céloz, ahol lábat ér, hogy térdre kényszerítsen, hogy meghajolj előtte, mint a rabszolga, ki kínok közt várja a halált számolja a percet az órát egy sötét pincében, reményben imádja a bálványt, szabadulása kulcsát, egy hamis Istent, nem létezőt az igazságot, hisz nem ad választ akinek ordítanak, csak a hangod hallod a füleidben a visszhangot, saját elméd barlangjában! és csak kérdezed: miért? de nincsen válasz, nincsen kiért, miért hisz a sivatagban is csak futnak a vízért, hol felemészt a forróság a tisztítótűz pokla, ott nem az arcod, bőröd ég, hanem a lelked minden nyomasztó bűne, miket csak akkor bánsz mikor megkísért az elmúlás szele és csak visz magával, magával ránt, hol az ostoba egyedül mostoha és szomjan halsz a kérdések sivatagában hosszú és végtelen kínfátyolos forróságban." Köszi az olvasást.

Hát az utóbbi napokban megint elvoltam. Vivien Ciklus: A Hold Szélén Táncoltam Ma éjjel álmomban a Hold szélén táncoltam. Eggyé váltam veled, kerestelek a csillagokban. Jegyeket láttam, tüzes fényeket gyújtva Mosolyogtak vissza, arcomon a csoda: Ezüstbe olvadt, szemeimben felcsillant a szikra. Apró kráterek betűket rejtenek. Mint a sírfeliratok úgy díszelegnek. Kilencen vannak: "Ketten plusz a gonoszak". Mint a jegygyűrű az ujjon, rajzolatot alkotnak. Kilenc apró gödör, kutak az élet vizéhez. Egy korty elég a sellők lantjának testéhez. Kilenc húrja van, mind gyönyörűen énekel. Meztelen nesz, érző szívet felhők fölé terel. Onnan kiállt áldott ébredések glóbuszáról. Oly kerek, mint a Föld, gondolat a látomásról. Ahol egy csónakban Velence utcáin eveztem. Mint a paradicsomban a tiltott gyümölcshöz siettem. Ma éjjel álmomban a Hold szélén táncoltam. Lázban égő kilenc tintacsepp égetett papírban. Külön semmik, de együtt mennyi csodát ígérnek. A napok sötétednek, de a csillagok mindig égnek. Kilencen súgják a világnak tetején: Szeretlek. Téged... A Kenyérből Morzsák Maradtak Elég volt! A kenyérből morzsák maradtak, kemencék művészete porig égett. Pedig világ fiai érte hegyeket másztak, de forró földön gabona nem termett. Lázbeteg: A Föld. Füstölgő pipa, haldokló balladája segítségünk hívja. A régit követeli, az újban ivóvíz meg nem terem. Elszennyezte az értelem. Édes lenne a frissítő fürdő lángoló "beteg"-nek, büszke kulcs börtönből mennyei fénynek. Fából hamu, levegőből szmog-daru: Magasra a kincset, földről trónra a "létet". ...és mégis fullad a - levél -. Erei szűkülnek, a halállal nincsen alku. Ó Glória! Szenteknek örökbe fogantatott ajándék. Csak keressen a segítő szándék, mert mozog a Föld, az izmok lazulnak, áldozzunk szenteknek, fiúnkat, a halottat! Halotti kenet meg nem menti, mint a hősöket a világ, elfelejti: Már nincs egyensúly, a mérlegnek karja arra dől, amerre a gonosz akarja. ...és csak gyűlik a - falka -. Levelek a fa alatt halomban. Ó Glória! Kört alkotnak, olyant mint koszorúd ajka! De ez áruló korona, ördögök szarva. Egymáson agancsok, egymással csattognak, csak jönnek az utódok, akik utódot pároznak. Feltörnek, mint forrás a hegyből, körben szertartásra gyűlnek a völgyben. Setét már az, nincs segítő Isten, aki csalódott Benned és Bennem: Gyermekében, az Emberben. Háborgó Hajó: A Kapitány A Szolga Elég volt! Ne légy gyáva: Az "utolsó", Bátrak közt vár rád a koporsó. Mint tébolyult elme, holló sikoltás Könnyet és vért szaval, jön az áradás: A szellő, fejedre öreg vászonkendő Egykor zöldben járt, most sárgul a mező. Pendülne a hárfa, de a fa már korhad, Ereiben méreg, zöldellő smaragd. Elég volt! Ne légy gyáva: Az egyetlen, Aki az árbócra fehér zászlót húzna. "Óceán" miért vagy háborgó végtelen? Miért nem kísérsz végre partra? A kapitány a szolga, miféle hajó ez? Minden egyes lapát rossz irányba evez. Mint a halottak néma sírja, csak hallgat... Drága ékes - iránytűm - is rossz irányba mutat. Elég volt! Ne légy gyáva: Az első, aki a vízbe ugrana, ha az ég nem kéklő. Vihar ellen, csak vihar használ, állj! Gyűjtsd időt, hogy légy erőtől szilárd! Csak nézz vele szembe, állj ellen és: Figyeld, ahogy kihajt a "földből a friss vetés". Egy új élet, hol nem nézel tengeren fenéket, Egy hely ahol a békének harangot lengetnek. Ennyi elég, hogy lelked csöndesen ragyogjon, Hol eddig hideg volt, most melegtől tomboljon. A nap éjjelből nappalba kiállt: Végre! Megvirradt ez a gyönyörű világ!

Az Arctalan Fivér Csattognak a kaszák, eljött közénk Sötét ruhában az arctalan fivér. Az enyém és a tiéd testvér barátom Először láttam, mert átdöfték a kabátom. Akkor az éjjelt vörös színbe festettem Az utolsó esővel keveredett tekintetem. Senki sem látott, míg felébredt a reggel Kisvárosom teste kevesebb egy szívvel. Leple alatt mintha a semmibe néznék Hideg vándor, megviselt, arctalan fivér. Hordozza amit rányomtak a századok. Csak gyűltek, csak gyűltek az áldozatok. A halálnak során én kerültem sorra. Szememben feketéről vörösre vált a lista. Az én véremmel írják tovább mások fonalát. Ha egy fa eldől, dönti magával következő faját. Tovatűnt a fonál, pedig mindannyiszor Foltoztam sebeit, ahányszor sebzett az utókor. De egy elvarrott fonál csomója egyszer megakad. Lesújt rá gyengéd cérnaszálak kaszája, elszakad... Két irányba hullajtja sorsomnak végeit... Két ajtó áll előttem felmérve életem tetteit... Jó voltam, rossz voltam, most már mások ítélkeznek. Aláhullhatok pokolnak, vagy repülhetek a mennynek. A Megbocsájtás A Legnemesebb Bosszú Öreg rostszálcsavarok, tartópilléreim, Tartják eme törött, antik oszlopokat. Kecses díszt alkotnak sokatjárt lábaim, Elváltak a földtől, hogy otthagyják a romokat. Század által nevelt fának ormán, Körvonalazódott a hurok, a vesztőhely. Mint a fény a lomb kusza hálójában, Aláhulltam, ahogy télen egy kis hópehely. Az igazi rózsák éjjelente virágoznak. Elvettem mindazt, amit mástól elvettem. Remélem a sötétben bimbókat nyitnak, Újjászületnek, akiket tönkretett a nevem. Törött, aminek törnie kellett! Az út, amely hidat képezett: Az elmém és a szívem között. Elment, aminek mennie kellett! A harc lelket emésztett: A jó és a gonosz együtt bűnhődött. A megbocsájtás a bosszú legnemesebb Koszorúja, egy kis köralakú áldozat. Sírkövemre téve lesz a legfényesebb, Mert lelkemet elkerüli a kárhozat. Ledönti évek alatt épített bálványomat, Rajta minden elátkozott ajtóval, kapuval. Már nincs hol keressék keselyűk nyomaimat, Tovatűntem az édes megbocsájtó szóval.

Vivien Ciklus: Örökkévalóság A szerelem egy fogaskerék, amely: Magával rántott. Nem ereszt, csak visz magával: Körbe-körbe. Örökre. A kerék minden egyes foga. Életünkből egy apró pillanat. Forró éjjele, nappala... Még most is őrjít a gondolat. Mindenre emlékszem.. De még emlékeket akarok! Csak napokat számolok.. Amikre visszanyúlhat emlékezetem. Még emlékeket akarok! Egy közös csónakot Velencén.. Párizsban..egymás ölén. A karodban..szenvedélytől áradok.. Veled minden oly mesés. Egy csodaország. Úgy érzem: Hogy enyém az egész világ... A világ: Te! Senki más. Egyedül vagyunk. Ez a mi otthonunk. A szerelem. Egy fogaskerék.. Meg van mindenem.. Minden, amit csak szeretnék. Egy Vivienem, egyetlen szerelmem. Ezen az örökké tartó tengeren.. Csak evezek, mert más út kietlen.. Nekem Te vagy a mindenem! Szeretlek Vivien. Vésett szó a szívemen. Vivien Ciklus: Farkas Farkassal, Vér Vérrel Vadászik Apró kéjek, kívánatok cikáznak. Látom a szemeden! Pupilláid összeszűkülve vadásznak... Rám! Célpont a testemen. Nőknek varázsolt szépség, kegyes.. Imádat, köszönd az életnek. Legyen ágyasod a szelídség mentes.. Éned, nyújtsd azt, amire kérnek! Időnként küzdök ellened, nézem a holdat. Farkasként vonyítok, az is én vagyok! Nappal ember, éjjel vérfarkas.. iszonyat.. Üldözlek bárhova, a végtelen felé mutatok! Karmok nélkül szemeimmel szétszedlek A rabszolgaság súlya.. de nem kesergek. Mert többé nem vagyok magányos farkas! Láncraverve minden terhed izgalmas... Annyira imádlak, kívánlak! Szemeimben a kívánat... Érted! Tudom, hogy te is érzed! Nem is kell kérned! Lábaid előtt heverve fürkészem... Mindent amit szeretek benned. Csak add a kezed! Magammal rántalak...a belső énemmel. Az állattal...akivel megpillantásod óta küzdök.. Az összes szenvedéllyel. Szabad vagyok, de éget a szellemed. Átláthatatlan, de én mégis látom.. Már mindentől megszabadított látomásom. Csodálatos álom már maga a létezésed. Ahogy alszol, apró lélegzetek kusza halmaza. Ajkad izgat, minden vonása mesés kaland. Megfáradtam, de tőled újjászületett a falka! Az összes farkas, amely eddig bennem lankadt. Voltak idők, múlt idők, de már eltévedtek. Mély odúból fénylő szemeim feléd világítanak. Puha, kívánó ajkaim csak feléd harapnak! Esténként egymás testétől remegnek a hegyek. Farkas farkassal, vér vérrel vadászik. Néha nálad, néha nálam..csak pajkosan.. Egymás szőrméje mindenhol halomban. A világnak gallérján is csak az orcád látszik. Sorstól kaptam nemes vágyam: Farkas farkassal, vér vérrel vadászik. A vér az összetartozás örökös ágya: Művészi fonalak, oly szövetet alkotnak... Amelyből nevünk vérrel festve hiányzik.

Ebben a versben nagyon mély mondanivalót vetettem sorokba, tessék rajta elgondolkozni. Zokogok, Mint Jónás A Bálnában Szemed lángtenger, vörösbe költözik. Hallom ahogy forr, vészjósló tekintet! Erek csobogása cseppekben özönlik... Mind az amit érzel haldokló természet... A hal és a tenger tökéletes összhang. De az emberek közt mégis..már..csak.. Kopoltyúval lélegzel te bitang! Értékrendek.. degeneráltak... Örökös bukás. Örökös csalódás. Lágy hiány..Savanyú látvány. De mégis édes a tudatlanság... Mellékhatás: Őrjítő magány. Társ a bajban, miért kínzol? Én nem ezt akartam! Szíven szúr, csak elnyel a végtelen... Zokogok, mint Jónás a bálnában. Vagy Ő volnék? Próféta egyedül a sötétben? Ilyenkor kit is hívnék? Talán várnak a pokolban... Vagy angyalok a mennyben! Feladni vagy adni? Szó szót követ, hagyjatok adni! Békét, tudást, csak vessetek partra. Még nem tanultam meg a sötétben látni: Szemhéjam elnyeli az éjszaka mocsara. Felemészt a bálnám gyomra... Nem hallgat a szavamra.. Túl nagy az óceán! Lubickol a mámorban. Még fiatal és tanulatlan. De majd felnő és csiszolódásnak indul... De már nem éri meg a gyémánt formát.. Még nem tökéletesek oldalai.. elgurul... Mint gyöngyöt az óceánból kifogják. Akkor majd eszébe jutnak szavaim: "Parázsló gyermekláng felforrasztja az óceánt... ...és az a kis jó, amid is volt: elpárolog.. ...visszanéz rád, tőled messze.. az égen át."

A Főnixek Legszebb Tolla: A Földanya Szomorú világ, levegőért kapkodó alkotás. Vad ecsetvonások kusza halmaza ez! Remegő, ráncos kéz, öregedő tapintás. Tenne valamit, de Földanya tervez. Minden ami volt semmivé lesz! Hamvaiból föltámadna. Mint Főnix madár a sziklaszirten. Majd lassan továbbszállna. Hogy ne hallja károgásotok! Átkozott verebek! Régen zöldellt, szépségekből koszorút fonva. Csendesen, napfényben szikrázott a domboldal. De most eső mossa, vihar dúlja. Nagybőgők sírása, keserű búcsúdal. Zenélne a tücsök, de Földanya szaval: "Én vagyok az élet! Én irányok mindent, minden szépet! A levegőt, a földet, a vizet, a tüzet. Mindent ami éltet! Mégis rajtam tiporsz, harcolsz. Vén kérgemre sebeket karcolsz. Hullámot, tengert a parthoz sodrod. Gyermekem! Ősi hegyeket rombolsz. Mindent egyért: hogy álljon szobrod." Földanya szül, nevel, útra ereszt. Mégis a tékozló, mint a Paradicsomban: Tiltott almát szedne, melyet annyira szeretsz: ( Ó, Földanya..) Utat keres nyomokban, merre hordja zsákokban. ( Ó, Földanya..) Minden kincsed amiket úgy féltesz titokban... ( Ó, Földanya..) Féltelek, szeretlek, csak egyet kívánok: Remélem eggyé válunk síromban! Belőlem tápláld legszebb növényeidet. Ígérem nem vallok szégyent! Belőlem építheted újjá ősi szerelmedet: Utóvérem otthonát: a Földet.

Eggyé Váltam A Négy Őselemmel... Régi törvények ellenséget szereztek, hallom: A holt lelkek üvöltik ahogy sírjukat kitárom. Én vagyok az. Tükröket zúztam. Ezek a homokszemállagok oly törékenyek... Gyenge lelkek. Szavaimmal kínoztam. Néha előfordult, mint nyáron a hűs zápor. Ahogy érdes cseppjeivel száraz földön tipor. Ilyen voltam. Sebeket vájtam. Összegyűltek, majd patakokban folytak tovább. Mély tócsák. Mélyükre nyomokat tiportam. Sokszor szobákat tártam, naplókat olvastam. Sorok rólam: minden lapon... elkent tintában. Ennyit értem. Szíveket törtem. Ennyi könyvből könyvtárat nyithatnak... Könyvek. Melyeket belül elégettem. Láthatatlan köpeny fedi vállam. Eggyé váltam a levegővel. Ne keressetek! (Eltűntem...) A felhők közé szálltam. Eggyé váltam az esővel. Ne keressetek! (Aláhulltam...) A pokol legmélyére másztam. Eggyé váltam a tűzzel. Ne keressetek! (Elégtem...) Eltemetem magam fájdalmamban. Eggyé váltam a földdel. Ne keressetek! (Meghaltam...) Síromra hollók köveket vessenek! Emésszenek megérdemelt sebek! Csak szabaduljanak meg a lelkek... Akiket vétkeim keresztre feszítettek.

Sásból Ácsolt Édes Ágyon... Ó, csak halljam a hangod. Édes gyöngyvirágom. Szemeidben tükröződik a patak. A naplemente.... mámorító álom. Kis fények cikáznak. Szentjánosbogarak vitáznak. Kié is legyél mennyei angyalom. A mai éjszakán. De szíved senkinek nem adom. Míg világ a világ. Egymás karjaiban fürkésszük a felhőket. Csak kis harangvirágok törik meg a csendet. Fényes holdfényben úszik az éjszaka. Fölöttünk virít boldogságunk csillaga. A sötétben már csak baglyok huhognak. De lelkeink egymásnak sodródnak. Akarlak, most azonnal! Fonódjunk össze a vadonnal! Csináljuk a fűben, vagy a patakparton. Bárányok szerelme e csodálatos tájon. Nászi mozgásunk árnyékot vet a fákon. Nyomot hagy sásból ácsolt, édes ágyon. Legyél gyengéd, legyél durva. Innen-onnan csókot szúrva. Okos ember ki neked enged. Nélküled szívem üresen szenved. Kell a tested, tiszta lelked. Füledbe súgnám, csak egyszer engedd: Imádok veled minden percet. Szeretlek, mert szeretlek.

Te Vagy A Hang Elmém Forgatagában Ajkad égeti számat, lelkem parázslik. A hajnali ködben. Csak a tested hiányzik. Mert minden másod velem van. Te vagy a hang elmém forgatagában. Üvöltesz, megőrjítesz, de el nem engedlek. Itt biztonságban vagy, szívem falai védenek. Ezen át nem törnek, hiába minden próba. Szívem csak a tiéd, mások hullanak a porba. Régen nem ismertelek. Most már mindenhol. Csak téged látlak. Súghatsz bármit, mert: A szenvedély hevít. Égetnek a lázak. Tested hozzám ér. Isteni alázat. Olyan ártatlan vagy, túl jó hozzám. Én senki vagyok. De neved fák kérgére vésem. Csattannak a csókok. Szájról szájra. Ajakról ajakra. Szívről szívre. Lélekről lélekre. Ameddig a tűz el nem alszik. Csak téged szeretlek. Veled maradok. Mikor az élet a fényt sötétre váltja. Veled maradok. Mikor orcánkat a ráncok ösvénye járja. Fogom a kezed. Még ha gyenge vállam tartja tested. Nézem a szemed. Még ha terhek súlya nyomja lelked. Ez vagyok én, hős lovagod. Sötét égen kísérő csillagod. Követlek tengeren, ameddig akarod. Amíg a hűséget halálig fogadod. A végén a sírkőn együtt írják nevünk. Elmondhatjuk: volt kiért élnünk. Több már nem maradt nekünk. De a fényen túl egybefonódik lelkünk. Sokan várnak bármerre tekintek. De én így is boldogan élek. Sokan kérdezik, miért követlek. Pedig egy a válasz: szeretlek.

E.Draven nagyon szép versek ! Ez egy barátság központú vers, a cserbenhagyó barát a rózsa..mely már egy tövisdarab, innen már biztosan lehet érteni, hogy miket szeretnék kifejezni. Sajnos muszáj volt, mert átéltem. A vers vége az egész verssel direkt egy ellentét. okkal Én Érted Élek, Te Értem Élsz Kapaszkodnék, de gyengén tart a szikla. A hegyek derekán a sorsomat írja: A rózsa. Egy nagy tövisdarab. Éles szirmaival a szívembe harap. Ez a lepel, túl vörös, hogy igaz legyen. De száraz már a szála, szomorú köpeny. A föld mélyén, ahol a gyökerek szaladnak. Túl sötét a föld, már csak árnyékok maradtak. Alvajárok? De hiszen süt rám a nap! Barátom! Elrejt a délibábos kalap! Vedd le gyorsan, hadd lássam az arcod. Ne bújj el előlem, az nem a te dolgod! Hisz én érted élek, te értem élsz. Megteszek mindent, bármire kérsz. Csak fogd meg a kezem, ölelj át gyorsan. Szívemnek csapás ha nem látlak karomban. Fénylik a korona. Féltékenyek haragja. Halkan jött a távolból. Keselyűk torkából. Szelek súgták fülembe. Könny csordult a szemembe. Követlek barátom. Te vagy a halálom. Ezerféle az arcom. De egy a lelkem, édes harcom. Az időn túl, a parton innen. Szeretlek, mert senkim sincsen.

Békehozó Galambok Nyissatok Kapukat! Az élet fényét kioltó fekete szín. Ez a mókuskerékben pörgő Keserű kín. Az idő rostáján cikázó ritmus. Ez a nyárból éjszakába. Hanyatló ciklus. Újból élő föltámadt halott. Hívta az élet. Amit maga mögött hagyott. Akkor még más volt. Pengén táncolt. De most már szánom. Eltévedt árnyékom... Vádak, rongyokig cipeltem őket. Szivárvány alatt sem lelem az üdvözséget. Ezek az élet utak, mily szerteágazóak. Bölcs, békehozó galambok! Nyissatok kapukat! Hogy bemenjek! Hogy álmaimnak hidakat építsek! Hogy szívemnek szeretőt keressek! Hogy végre boldogan élhessek... Hogy csak egy pillanatra, büszke torokkal. Kiáltsak az égbe: Újjá születtem, most már én is élek! Előbújhatok, már nincs miért féljek! Elvetem magvaim. Hogy újjáéledjenek hamvaim. Amiben a mai napig éltek a vágyaim. Hogy boldogan élhessenek utódaim.

gerynek nehéz időszaka van, de lehet, hogy ez a téma ihleti meg legjobban, az elmúlás, sors. a legsötétebb oldalról fogja meg. Európa bástyája megmutatta a Nyugatnak... A krónikák tépett lapjain is megírták. Évszázadokon át elveszve hagyták. A reményt, a hazafi ifjak hadát. Himnuszoknak csodásan megkomponált Szavát... Mely egyben tartja a népet és hazát. Ifjúval ajándékozza meg az anyát. Lánc helyett, karddal az apát. Hogy áldozatként üldözze a vadászt. Megértünk már mindent. Gyarmatként ízleltük a csendet. Egyedül vagyunk, csak nevetnek rajtunk. Oroszlánok csapatával szemben. Csordul el a kardunk. Ez a két folyó ősapánk óta az otthonunk. De már a föld temeti letörött szarvunk. Magyar Íjakkal vertük szét Európát. Hallottuk prédánk elkeseredett hangját. Vérből vér vérré válik. Szerződtünk vénát vágva. Csak ez számít! Lebontunk akadályt, kőfalat. Előttünk titok nem marad. Csak szikrázzon a pillanat. Amikor eszedbe jut a gondolat: Magyar vagyok. Hozzád születtem. És Érted halok. Ezért... Mint sebzett vad, futna, de inkább letaszítja a várról. Győz az erkölcs, sírod történelmet ír a máról. Próféta voltál? Anyád könnyeket hullajt a kártól. Apró vércseppek őrzik az emléket a hős lovagról. Eltemetnek, de a krónikák sorokat áldoznak! Volt egyszer egy ember, aki hősi halált halt. A vár alatt. Majd tovaszáll az égen egy sebzett turulmadár... Emlékeztet, hogy nem szorult össze a határ... Apró falvak népei együtt sírnak. Európa bástyája megmutatta a Nyugatnak...

A Földön is csak egyszer éltek! Hallgat a sors, harsonát fúj az idő. Megvakult embernek kilátástalan jövő. Világok, népek egyesüljetek! Mert átszakad a gát. És eláradnak a földek! A Földön is csak egyszer éltek. Legtöbbetek nevetlenek. De én vád nélkül tekintek rátok! Mert nem vagytok többek. Mint farkasok közt bárányok! Különös ceremónia valósulhat meg. Kiszabadulnál, de a ketrec megremeg. Csak ez a zárka éget, nincsen remény! Ordasan köröző kezeknek. Az arany a legrozsdásabb fém! A sötétségek hamis, céltalan útján. Vigyázz merre lépsz, mert az idő múltán. Eltévedsz! Lépj életteli talajra! Keresd meg a szíved. Hogy maradjon esély a holnapra! Meg a vigaszra... Mert belül vagy jelened. Múltad építi a jövőt, csak legyen imád. Dobd el terheid, keresd meg a hibád. Senki sem tökéletes, csak csiszolatlan. Habzsolhatod az ambróziát. Nem leszel halhatatlan. Ne játssz másokkal Istent. Pedig megtennél mindent. Hiába nyitod a ládát, nem leled kincsed. Már ellopták mindet, ilyen ez a néped. Gyarló szemek, hamis tettek! Azt sem tudod, hogyan éljed. Pedig lehetsz gazdag vagy szegény. Gyenge vagy kemény! Nagyképűek között szerény! Az őszinteség az egyik legfőbb erény! Nem kell lopni, hiába telik meg az erszény! Mert akkor csak beállsz a sorba. Ameddig az utolsót nem üti az óra! Egy SENKI maradsz. A pokol felé is csak vakvágányon haladsz. Ostoba ember! Hibáid emelte csapdákon szaladsz. Itt nem óvnak a falak, nincsenek segítő kezek! Ezért éljetek helyesen, élvezzétek a létet. Mert a Földön is csak egyszer éltek!

E.Draven: az Árnyék című versed, sőt jobb szó rá az epigramma, egy nagyon jó lélekábrázolás ! snoopdogg: ez biztosan vmi beteg perced agyszüleménye lehet folytasd tomiguy3: dalszövegnek nagyon pofás ! így tovább, még gyúrj bele egy kis lélekábrázolást és nagyon jó lesz! Nekem új versem: Az Utolsó Strófát Olvassák A Szelek Az utolsó strófát olvassák a szelek. A fák lombjai titkokat rejtenek. Igen Ti! Veszendő lelkek! Lábaitok a talajba gyökereket vertek. Gyávák vagytok! Szíveitek nem ütik velünk az ütemet. Sötét ez a korszak, homályos fejezet. Erőltetett illúzió a győzelem diadala. Pengétől vérzik az összefogás szándéka. Belül felfal az óva intés fájdalma. Eltévedt lovasok keserű hajnala. Térjetek észhez! Nincsen minden rendben. Ártatlan angyalok hullanak az útvesztőben. Idegen érdek vérzik a harctéren. Vádaskodás hangjának képében. Hullanak a lelkek, az akarat nem használ! Lovammal megpihenek egy friss vérpataknál. Átkelek rajta, kardommal evezek. Társaimat menteném, de túlélők nincsenek. Vége! Már csak magamat siratom. Édes drága Hazám elhullott a kínpadon. De nem hagyom! Ameddig talpon állok. Vénámból lüktet akaratom! Sérült a vértem. De belül ugyanaz a szív dobban. Istentől nem ezt kértem! Hazám fiai fekszenek halomban. Szomorú sors, így veszik a magyar. A föld és a múlt egyszer majd eltakar. Drága Országom, itt a Kárpát-medencében. Unokáid fájdalmas hangokat nyögnek a jövőben.