Mindannyian láttunk már életünkben legalább egyszer 3D-s filmet, ha másért nem is, csupán a próba és tapasztalás kedvéért. Itthon az Avatar 2009-es premiere után lendült fel igazán az érdeklődés a harmadik dimenzió iránt, magam is akkor szántam el magam arra, hogy éljek a lehetőséggel és nem bántam meg. Nyilvánvalóan azért nem, mert az Avatar sok más filmmel ellentétben nem utókonvertált 3D-vel vezetett meg minket, hanem valódi élményben lehetett részünk általa. Sokan - hozzátéve, jogosan - azt látják ebben a témában, ami a kritikusok és hozzáértők szerint is az: egy mentőöv a filmiparnak, hogy ne veszítsen az érdeklődésből. Igen tanulságos volt a The Big Bang Theory című sorozatának negyedik évadának egyik epizódjában elhangzott szituáció, ahol egy kezdő színésznő azt hazudta, hogy 3D-s filmet forgat, mire a többiek felkapták a fejüket és furcsállóan kérdezték: "ennyire bízik benned a stúdió?" A mai tendenciát ez határozza meg a leginkább: ha egy stúdió plusz bevételt szeretne remélni a kiadott filmjeitől, leginkább 3D-ben küldi azt a csatatérre és néha drasztikus lépéseke is elkövet a vélt siker érdekében (gondoljunk csak a G.I. Joe 2 majd egy éves eltolására a konvertált 3D miatt). De valóban szükségünk van arra, hogy lassan már a drámákat is plusz egy dimenzióban lássuk? És kell nekünk az, hogy az egyébként remekül működő, sima filmekre utólag aggassák rá azt a köntöst, amitől rögtön 600-700 forintot ugrik az ára a jegypénztáraknál?
Véleményeket várok.
